1. Rész: Talált tárgyak osztálya*

1.      Rész: Talált tárgyak osztálya*

Kezembe vettem a tálcán lévő szikét, melynek éléről visszatükröződött az ablakon beszűrődő fény. Óvatosan egy apró vágást ejtettem a testen, melyből vörös vér folyt le az asztalra. Több és még több vágás követte egymást, melyet tengernyi vér kísért útján.

Döbbenten toltam feljebb a szemüvegemet az orrnyergemen, s nem akartam hinni a szememnek. Sötét árnyék takarta a testet, ahogyan a kollégám is jobban szemügyre vette a látottakat.

Gyengéden kiemeltem az illető gyomrát, melyben egy megemészthetetlen arany gyűrű volt.  A gyűrű a középkorból származhatott, a közepén egy pecsét helyezkedett el, melyet babérágak öleltek körül, jobb oldalán egy bika fejjel, míg a baloldalán egy delfinnel. Mesteri munka volt. Szinte éreztem, hogy méltatlan vagyok rá, hogy akár csak egy pillantást vegyek rá, az pedig, hogy még meg is érintettem, egyenesen szentség törésnek számított.

-          Gyönyörű darab. – Felnéztem a gyűrűről, s helyeslően bólintottam.

-          Igen, az, és valószínűleg nagyon értékes is.  De mintha láttam volna ezt a gyűrűt valahol. – Chad, kérdőn nézett rám, magyarázatra várva.

-          Nem tudom, hogy hol, de biztos, hogy láttam már valahol. – Két ujjam közé vettem az értékes ékszert és még jobban megnéztem, és akkor láttam meg Őt.

Öreg volt, haja és szakálla hamuszürke, tartása görnyedt, egy egyszerű fehér tógát viselt, hogy elrejtse testét, szemei égető kíváncsisággal meredtek a kezemben lévő tárgyra. Mintha csak azt akarná sugallni, hogy az Övé. A férfi a terem leghátsó sarkában állt, majd hirtelen eltűnt, mintha soha sem lett volna ott.

-          Ros, mit nézel annyira?

-          Semmit. – Feleltem, majd ismét a test fölé hajoltam.

Megtöröltem a homlokomat, mikor végeztünk a tetem feltárásával, és a halotti jegyző könyvvel a kezemben elhagytam a termet.

A folyóson fél tucat rendőr állt felfegyverkezve.

-          Segíthetek? – Kérdeztem a hozzám legközelebb állótól.

-          Rosalyn Blackwill-t keressük. – A hang irányába fordultam, s egy hanyag férfival találtam magamat szembe.

 Teljesen feketébe volt felöltözve, fekete haja rakoncátlanul terült szét a fejét, arcát háromnapos borosta fedte, fekete napszemüveget viselt, melyet egy laza könnyed mozdulattal a zsebébe mélyesztett, s így látni engedte mély csokoládé barna szemeit, melytől még a vér is megfagyott az ereimben. Soha életemben nem találkoztam még olyan férfival, aki ennyire megtestesítené, azt, hogy mit jelent az a szó: FÉRFI. De Ő, mintha csak neki teremtették volna ezt a szót. Erős volt, izmos, karizmatikus, lehetetlen volt elmenni mellette úgy, hogy egy nő ne akarna azonnal a karjaiba omlani.

-          Én vagyok. – A férfi szemérmetlenül mért végig, majd gúnyos mosolyra húzódott a szája.  Akaratlanul is összébb húztam magamon fehér köpenyemet, majd mély levegőt vettem, és kihúztam magamat.

-          Alig négy órája behoztak egy hullát, amit Ön vizsgált meg a halott neve Derek Mcerin. Látni szeretném a testet.  – Közölte tárgyilagosan.

-          Van róla engedélye? – Ismét gúnyos mosoly jelent meg az ajkain, majd elém tartotta az engedélyt.

-          Erre jöjjön. – Magabiztosan vezettem a férfit, de folyamatosan magamon éreztem kutakodó tekintetét, és ez még zavartabbá tett.

-          Parancsoljon. – Beütöttem a kódot, és halk pittyenéssel kitárult az ajtó előttünk.

 Előre ment, és szakértő szemmel vizsgálta hullát. Figyelmét nem kerülte el gyűrű sem, mely most a test ujján volt, pedig határozottan emlékszem rá, hogy nem ott hagytam.

-          Ez miért van rajta? – Levette az ékszert és a fény felé tartotta.

-          Én helyeztem vissza, miután végeztünk a testtel. – Hazudtam esetlenül.

-          Mondták már Önnek, hogy szörnyen rosszul hazudik? – Közelebb sétált hozzám, majd ismét feltette a kérdést?

-          Miért van rajta a gyűrű? – Hangja ezúttal sokkal mélyebb és erőszakosabb volt.

-          Nem tudom. – A terem sarkában ismét megjelent a fehér ruhás öregember, és valamit motyogott.

-          Mit bámul? – Ő is a sarok felé fordult, de Ő nem láthatta azt, amit én látok.

-          Elárulok magának egy nagyon fontos dolgot. Ez a férfi megölt öt embert, hogy megszerezze ezt a gyűrűt. De a gyűrű nem volt nála mikor mi rá találtunk, most még is az ujján találtam. Nagyon különös nem gondolja? – Egyre közelebb jött, s én a fal és közé szorultam. Félve néztem fel rá.

-          De. De a gyűrű a férfi gyomrában volt. – Elmosolyodott, majd lassan hátrálni kezdett.

-          Hát persze. – Felelte, majd elhagyta a termet. 

Közlemények*

Van aki ismer az előző blogom után.
( http://utalszvagyszeretsz.blogspot.hu/ )
És vannak, olyanok akik soha sem hallottak rólam.
Akik olvasták az előző blogom azok tudhatják, hogy facebook-on három BVB-s csoportban is hirdettem a blogot. Nos mivel ez nem fanfic így természetesen, innentől fogva nem hirdethetem ott ezt a blogot. Így a blog a korábbi face oldalon lesz elérhető:
 https://www.facebook.com/pages/%C3%89n-vagyok-a-mocsok-amit-alkott%C3%A1l/1535321530014819
ez a korábbi blog "hivatalos" face oldala, ahol nyomon követhetitek a részek érkezéseit.
Az oldal neve nem kapcsolódik ehhez a bloghoz, mert az előző blog nevét viseli ( 'Én vagyok a mocsok, amit alkottál' In this moment Whore című számának egy rövid részletéből származik a cím. :) )
Ennyit szerettem volna közölni.
Első rész jövőhéten érkezik :)
By: Angie <3

Prológus:*

Prológus:

A nevem Rosalyn Blackwill, és boncmester vagyok. Elég hihetetlen, hogy egy nő önszántából, válassza ezt a hivatást, de én szeretem az állásomat. Mindig is magamnak való voltam, szerettem egyedül lenni a gondolataimmal, elmélyedni egy-egy témában, és ez a munka erre tökéletes. Egyrészt ezért is választottam ezt a szakot, másrészt viszont, lenyűgöz az emberi test. Hihetetlenül részletes, minden egyes apró sejtnek meg van a maga feladata, s ha egy kiesik, a másik átveszi a helyét, tökéletes csapatot alkotnak.

 A halottak, nem bántanak, ellentétben az élőkkel, legalábbis így tartja a mondás.  Régebben gyakran mondogatta, ezt az anyukám, akkor még nem tudtam, hogy ez koránt sem így van.

Gyerekkorom óta látom a halottak szellemét, kezdetben igyekeztem, nem odafigyelni rájuk, de Ők tudtak rólam, ahogy rám néztek a szemükben remény csillant meg. Képtelen voltam szó nélkül elmenni mellettük, mintha ott sem lennének. Segítenem kellett rajtuk. Békét kellett találniuk, nem maradhattak a földön, mint az árnyak, kik örökké a két világ között rekedtek, s a sötétben kóborolnak.

Vannak, olyan lelkek is, akik nem keresik a békét, túlságosan ragaszkodnak az életükhöz, képtelenek elengedni azt, s így önszántukból vállalják az árnyékvilág nyújtotta sötétséget.

Van egy másik réteg, akiket nem nevezünk nevén, legalábbis a nagymamám szerint, nekik nincsen nevük. Senki sem tudja, hogy honnan jöttek, csak azt tudjuk, hogy léteznek, és minket akarnak. Az kell nekik, amit soha sem kapnak, meg, az életünk, a lelkünk, a testünk. Azt, ami emberré tesz minket, mindent akarnak, még sem kaphatnak semmit.

Az eltelt harminc év alatt, amit megéltem, még soha sem találkoztam egyikükkel sem, legalábbis addig a pillanatig, míg egy esős napon be nem kopogtatott hozzám a rendőrség.