2015. július 30., csütörtök

5. RÉSZ: Halandó lelkek*


5.    RÉSZ: Halandó lelkek*

Ben távozása nem ért váratlanul, tudtam, hogy nem fog hinni nekem. Még is megkönnyebbültem, hogy elmondtam neki az igazat.
-          Halo? – Szóltam bele a telefonomba.
-          Ros, Mark vagyok. Lefordítottam a szöveget, amit átküldtél.  Igazad volt, ógörög nyelven íródott, a Krisztus utáni évszázadban, pontosan nem tudom megmondani, hogy mikor, sajnos. A szöveget sem tudtam pontosan lefordítani, de a lényeg szerintem meg van. Említettél egy gyűrűt is, az írás a gyűrűvel van összefüggésben. A gyűrűt megátkozták, a szöveg az átkot tartalmazza. A lényege, hogy bárki is birtokolja a gyűrűt, az halott. A gyűrűhöz tartozik egy őrző szellem is. Megszállja a gyűrű tulajdonosát, és végez velük, senki nem érhet a gyűrűhöz, csak az eredeti és egyetlen tulajdonos, de hogy ki is ez a tulaj arról, megint nem ír semmit. Sajnos csak ennyit tudtam kideríteni.
-          Köszi Mark.
-          Ros, asszem nem értesz. Hol van ez a gyűrű?
-          A rendőrségen. Miért?
-          Mindenki aki hozzá ért a gyűrűhöz, meg fog halni. Ugye nem érintetted meg?
-          Öhm, de…de kesztyű volt rajtam.
-          Az nem számít. Hozzá értél, végezni fog veled.
-          Mark most le kell tennem. – Remegő kézzel nyúltam a lakás kulcsomért, és az őrsre siettem.
Ha Mark-nak igaza van, márpedig Ő soha sem téved, akkor Ben és a többiek nagy veszélyben vannak.
A rendőrség teljes sötétségben volt, egyetlen lámpa sem égett az épület körül.
-          Segíthetek? – A recepciós pultnál, egy idősebb férfi ült, és unottan nézett rám.
-          Ben Turner-t keresem.
-          Sajnálom, Mr. Turner már nincsen bent.
-          Meg tudná nekem adni a telefon számát, vagy esetleg a címét? – A férfi felvonta az egyik szemöldökét, és döbbenten mered rám.
-          Nem.
-          Miért nem? – Éreztem, hogy mindkettőnknek fogytán van a türelme.
-          Mert ezek személyes adatok, és azt nem adhatom ki.
-          Értse meg, életbe vágóan fontos, hogy beszéljek vele. – A lámpa hirtelen pislákolni kezdett. Itt van.
-          Ide figyeljen, ha nem adja, meg hogy hol tudom Őt elérni, akkor itt mindnyájan meg fogunk halni. – A férfi egy ideig rám meredt, majd hangosan felnevetett.
-          Ide figyeljen, hölgyem, ez nevetséges. Felkell szólítanom, Önt a távozásra, vagy bent tartom éjszakára, és az garantálom, hogy nem tetszene. – A lámpák hírtelen kialudtak az épületben, majd a velem szemben ülő férfi vérfagyasztó sikolya törte meg a csendet.
A sötétben semmit sem láttam. Fogalmam sem volt róla, hogy a férfi egyedül volt-e vagy esetleg van még valaki az épületben.
Tapogatózva négykézláb araszoltam el az ajtóig, de az nem nyílt ki. Hiába rángattam, meg sem mozdult. Kezdtem pánikba esni.
Az ajtó mellett állt egy ruhafogas, megragadtam, s elindultam a fal mentén, hogy egy ablakot keressek.
Éreztem, ahogy erősen megragadják a nyakamat, és a falnak hajítanak.
Éles fájdalom nyilalt a gerincembe, képtelen voltam megmozdulni. Magatehetetlenül feküdtem a földön, és néztem, ahogyan közeledik felém a szellem.
Váratlanul kopogás hallatszott a bejárati ajtó felöl.
-          Hahó, van ott valaki? – A szellem az ajtó felé suhant, majd egyetlen érintéssel kivágta azt. Az előtte álló nő, eszméletlenül esett az úttestre, ahol egy kamion azonnal el is ütötte. Vér borított mindent, a járókelők döbbenve nézték ahogyan a vér lassan végig folyik az utón.
Minden erőmet összeszedtem, s talpra álltam. A testem és a lelkem is tiltakozott minden mozdulat ellen. Soha az előtt nem láttam még ilyen erős, és gonosz szellemet.
Az a szegény nő semmiről sem tehetett, még is meg kellett halnia.

Láttam, ahogyan a kamion sofőr felém rohan, de hogy vajon elért-e, hozzám azt már nem tudom. Sokkos állapotban estem össze az ajtó előtt, és elvesztettem az eszméletemet. 

2015. július 28., kedd

4. Rész: Kezeltesse magát*

4. Rész: Kezeltesse magát*

Az ajtó váratlanul kivágódott, majd hangos reccsenéssel ketté hasadt.  A szellem elvesztette érdeklődését irántam és a betolakodóra szegezte démoni tekintetét.
Ben, szemei kétszeresére guvadtak. Látja Őt. A szellem vérfagyasztó sikolyt hallatott. És minden üveg eltörött a szobában. Kezeimet fülemre tapasztottam, de így sem tudtam tompítani a hangot. Éreztem, hogy valami folyik a fülemből, ujjaimon langyos vér folyt le.
Hátam mögül Ben eszméletlenül esett össze. Megint. Odarohantam hozzá, izmos karját átvetettem a vállamon, és kivonszoltam a lakásból.
Hiába ráztam a vállát, vagy pofozgattam, nem tért magához.
A szellem végig suhant a folyóson, egyenesen felénk haladva. Szemei vérben forogtak, gyilkolni akart. Rettegve húzódtam a fal mellé.
Alig egy karnyújtásnyira volt tőlem, mikor a szomszédos épületből megszólalt a harang. S, a szellem kámforrá vált.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, vége elment. Egyelőre.  De visszajön, mindig visszajönnek.
-          Mi volt ez az izé? – Ben lassan tért magához, homlokára rászáradt a vér.
-          Mi mi volt? – Kérdeztem ártatlanul, s közben egy papír zsebkendővel letöröltem a homlokát.
-          Ne nézzen hülyének, láttam azt a valamit, amint éppen magát fojtogatja. – Tekintete a semmibe meredt.
-          Jöjjön. – Átkaroltam izmos vállát, és bevezettem a lakásomba.
-          Mi folyik itt Rosalyn? – Ahogyan ott ült a kanapán hatalmas termetével, szerettem volna bevalanni neki az igazságot, de tudtam, hogy nem hinne nekem.
-           Nem mondhatom el, sajnálom. – Feleltem, s leültem vele szembe a dohányzó asztalra, hogy ellássam a sebét.
-          Ros, nekem bármit elmondhat.
-          Ezt nem. – Lefertőtlenített a vágást a homlokán, és egy sebtapasszal lefedtem.
-          Valami nem stimmel maga körül, többet tud, mint mait elárul. – Mély levegőt vettem, és belekezdtem.
-          Kislány korom óta látok dolgokat. Ijesztő dolgokat, amiknek nem lenne szabad itt lennie, de még is itt vannak.
-          Szellemekre gondol? – Nem nevetett, tekintete még is elárulta Őt, nem hisz nekem.
-          Igen, de nem csak magát a szellemet látom, olykor, a múlt is felfedi magát előttem.  Elég megérintenem egy tárgyat, de a hely is elő idézheti. Eleinte próbáltam elfedni ezt a képességemet, mintha nem létezne. Elmentem a szellemek mellett, akik reménnyel fordultak hozzám, de én tudomást sem vettem róluk. Képtelen voltam rá, azt hittem megőrültem. De nem. A családunk régóta látja ezeket a dolgokat. Kezdetben anyám, nem mesélt erről, mert abban reménykedett, hogy nem örököltem ezt a képességet, ahogy Ő sem.  Ő is csak a nagyanyámtól hallott ezekről a lényekről. Három rétegük van. Van, akik felkeresnek, mert befejezetlen dolguk van, segítek nekik elrendezni ezt a dolgot, és így békét találnak, hogy hova kerülnek, azt nem tudom, csak a mosolyt látom az arcukon, és ez nekem elég ahhoz, hogy tudjam, hogy jó helyre kerülnek. Van egy másik réteg, aki látja ezt az átjárót, de nem lépi át a határát, továbbra is a földön bolyong, mert azt hiszik így szeretteikkel lehetnek, de tévednek. Egy idő után elveszítik szellemi mivoltukat, éppen úgy, ahogyan az emberit is elvesztették. Olyan mintha meghalnának, csak, hogy itt a lélek hal el és nem a test. Egyszerűen megszűnnek létezni. A harmadik réteg az amivel mi szembe álluk, a legveszélyesebb és egyben leggonoszabb szellem, vagy démon. Attól, függ, hogy hogyan került ide.
-          Várjunk, azt állítja, hogy egy szellem át a gyilkosságok mögött? – A férfi két keze közé fogta a fejét, és hitetlenkedve nézett rám.
-          Nem szó szerint. Megszállásról beszélek. Biztos látott már horror filmet ahol megszállják a szellemek, az embereket és megölik őket, de itt nem erről van szó. Célja van, a gyűrűt akarja, már csak azt kell kideríteni, hogy ki Ő, és miért kell neki a gyűrű. Vissza kell küldeni oda ahonnan jött, ennek a lénynek a pokolban a helye, nem garázdálkodhat a földön, különben mindenkit megöl, aki az útjába áll. És jelenleg én vagyok az egyetlen személy, aki segíteni tud magának.

-          Maga nem normális. Kezeltesse magát. – Felugrott a kanapéról, és kisietett a lakásból. 

2015. június 4., csütörtök

3. Rész: Holtak hajnala*

3. Rész: Holtak hajnala*

Egyedül ültem a cella félhomályában, térdemet átkaroltam, könnyeim lassan folytak le az arcomon, majd a nadrágomon hagytak nyomot maguk után.
Félve idéztem fel a szellem sötét auráját, mely ismét ott keringett a levegőben.  Figyel engem.  Éreztem, nem láttam, de tudtam, hogy itt van. Leheletének bűze elvegyült a rácsok fémes szagával. Mélyet szippantottam leheletének bűzéből, akartam, hogy megjelenjen nekem. Elő akartam csalogatni a rejtekéből, de hiába. Nem mutatkozott meg.
Kulcscsörgés hallatszott a folyosó végéről, melyet egyre hangosabb léptek követtek.
 Húsos ujjak ragadtak meg, és felrángattak a hideg kőről ahol eddig ültem. A férfinek fánk illata volt, ingén még ott voltak a színes cukorkák, arca pufók és piroslás volt, nagy hasán feszült az ing.  Ha nem lett volna ilyen erőszakos, egy kedves nagypapára emlékeztetett volna, aki mindig édességet csempész a gyerekek zsebébe.
Erősen taszított egyet rajtam, a lendülettől leesett a szemüvegem, majd hangos csattanással eltölt a lencse benne.
- A szemüvegem nélkül nem látok. – Feleltem, de a férfit nem hatotta meg a hangomban csengő félelem. Tovább taszigált a folyosón. Fogalmam sem volt róla, hogy merre megyünk, csak haladtam előre, míg nem a férfi visszarántott. Halottam, ahogyan nyikorogva kinyílik, egy ajtó, de nem mozdultam.
 - Jöjjön foglaljon helyet. – A helyiségből ismerős mély hang szólalt meg. Akaratlanul is felidéztem, azokat a csokoládé szemeket, és a telt ajkakat, melyek csókra teremtettek.
 - Nem látok. Eltört a szemüvegem. – A padlón megnyikordult valami, lépések közeledtek, majd egy erős kar leültetett egy székre.
 - A nevem Ben Turner, én nyomozok a holtest ügyében, melyet Ön …. Vizsgált meg. Mit tud a halottról?
  - Semmit. Nem tartozik a munkámhoz az életük elemzése. Én csak a testtel foglalkozom.
 - Akkor mivel magyarázza a gyűrűt?
- A gyomorban találtam, de ezt már mondtam. – Erősen koncentráltam, hogy kivehessem a férfi arcát, de sajnos ez nem sikerült. Láttam, hogy előttem ül a szék támlájának dőlve, kezeit összefonta mellkasa előtt, de ennél többet nem tudtam kivenni a homályból.
 - A gyűrűt a kollégáim megvizsgálták. A gyűrű egy Polykrates nevezetű királyé volt, aki 540-523-ig uralkodott. Tanácsosa tanácsára a tengerbe vetette a gyűrűt, hogy így elkerülje az istenek irigységét. Majd nem sokkal később, egy halász zsákmányának legszebbikét a királynak ajándékozza, melynek gyomrából elő került a gyűrű. A bölcs fejvesztve menekült el az udvarból. Hogy miért az máig titok. De az óta a gyűrű több uralkodó kezében is megfordult, Augustus császár például arany szentélyt építetett neki. És most éppen egy halott gyomrából kerül ismét elő. Nem tartja különösnek? – Tudtam, hogy láttam már valahol ezt a gyűrűt.
Álmodtam vele pár éve. Egész Görögország lángokban állt, egy férfi miatt. Megrészegülve a hatalomtól és a pusztástól, ujján ezzel a gyűrűvel, nevetett.
- Léteznek véletlenek. – Feleltem esetlenül.
 - És az írás a falon? Ógörögül írták nem sokkal a Krisztus utáni időkből. A városban senki sincs, aki el tudná olvasni. Ön beszéli a nyelvet?
 - Nem. – Itt picit füllentettem. A legjobb barátom történelem tanár egy egyetemen, kedvence a görög kultúra és hitvilág. Tőle tanultam pár szór görögül, de ógörögül egy árva szót sem beszélek.
- Mivel magyarázza, azt mikor elvesztettem az eszméletemet. Valami taszított rajtam egyet. Éreztem, de Ön nem lehetett az, láttam, hogy a falnál guggol összekuporodva. Mintha…félt volna.  - A nők gyakran megijednek akár egy póktól is. – Feleltem, és továbbra sem néztem rá, helyette a szürke falat bámultam mögötte.
  - Valami azt súgja, hogy Önt nem lehet könnyen megijeszteni. Tudom, hogy titkol valamit, sajnos most nincsen annyi bizonyítékom, hogy tovább itt tartsam Önt, de csak, hogy tudja, szemmel tartom magát.  Rosalyn.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor kiléptem a rendőrkapitányság ajtaján, leintettem egy taxit, és haza indultam.
Pár percig vacakoltam a kulccsal, majd fellélegezve léptem be apró lakásom ajtaján.  Lágy szellő töltötte be a szobát, s mikor megfordultam az öregemberrel találtam magamat szemben.
 - Mit akar tőlem? – Halványan elmosolyodott, ujjait nyakam köré fonta, és felemelt a földről. Éreztem, ahogyan éles karmok mélyednek a bőrömbe, kapálózva próbáltam levegőhöz jutni, szorítása egyre erősödött.  A szellem tekintete teljesen elfeketedett, száját eltátotta, majd közelebb hajolt hozzám. Rettegve kezdtem el kiabálni, tudtam, hogy fölöslegesen erőlködök, senki sem tud megállítani egy holtat.

2015. június 2., kedd

2. Rész: Erősebb, mint valaha*

2.    Rész: Erősebb, mint valaha*
               
Remegő térdekkel álltam a falnak támaszkodva, s még mindig magamon éreztem a férfi mentolos leheletét. Akaratlanul is lehunytam a szememet, s elképzeltem, ahogyan ajkai az enyémet súrolják. Megráztam a fejemet, hogy szabadulni tudjak a férfi csókjának gondolatától, hiszen ez egyáltalán nem vallott rám. Nem vagyok ilyen könnyűvérű.
A fehér ruhás öregember felém közeledett. Lába nem érte a földet, könnyedén suhant a levegőben egyenesen felém. Alig pár milliméterre állt meg előttem, a lehelete dohos volt, marta a torkomat, s köhögni kezdtem. Levegő után kapkodva görnyedtem a földre, a tüdőm oxigénért kiáltott. Az előtt soha sem történt ilyesmi. A lelkek nem jöttek közel hozzám, mindig megtartották a 3 lépés távolságot, de Ő akarta a gyűrűt, kellett neki, jobban, mint most nekem a levegő.  Az öreg fölém hajolt, s megérintette az arcomat. Döbbenten néztem rá, ez lehetetlen. Ilyen nem létezik. Ismeretlen nyelven kezdett el hadarni, a hangja egyre mélyebb lett, arca eltorzul, szemei vörösen világítottak, ujjai karmokban végződtek.
Vészesen közel hajolt hozzám, ajkamon éreztem, ahogyan kifújja a levegőt. Meg akar csókolni. A felismeréstől mozdulni sem bírtam, elfogott a rettegés, hogy valami olyasmivel állok szemben, amit nem ismerek, olyan erő van a birtokában, amihez foghatót nem láttam pályafutásom során.
Az ajtó hirtelen kivágódott, az öreg egy laza mozdulattal eldobta az éppen belépni készülő férfit, aki hangos puffanással ért földet a folyosó végén.
Kihasználva az alkalmat felegyenesedtem, és futásnak eredtem.  Az ismeretlen szexi rendőr éppen akkor tápászkodott fel a földről. Oda rohantam hozzá, éreztem, hogy a szellem még mindig a nyomomban van.
-          Mi a fasz volt ez? – Erősen karon ragadott, és a falnak vágott. Az ütődés erejétől ívbe rándult a gerincem, s felordítottam a fájdalomtól.  Egyik karját szorosan a fejem mellé szorította, a másikat, pedig a derekamra csúsztatta. Érintése kellemesen bizsergető volt, tenyere hatalmas, és forró.
Ennyire vágynék egy férfi érintésére? Kérdeztem magamtól.
Elvonta a figyelmemet a szellemről, aki éppen ebben a pillanatban ragadta meg nyakánál fogva a férfit, és eltaszította előlem. A rendőr eszméletlenül esett össze.
A szellem elmosolyodott, majd közvetlen a fejem mellett írni kezdett a falra. Mikor befejezte művét kámforrá vált.
Zokogva csúsztam le a fal mentén, s nem mertem felnézni. Halk nyögés kíséretében tért magához a rendőr, de továbbra sem mozdultam.
Hallottam lépteit közeledni, ujjaival állam alá nyúlt, s kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Szemei a csokoládéra emlékeztettek, s köztudott, hogy minden nő imádja a csokit.
-          Mi folyik itt? És ne mondja, hogy fogalma sincs róla, mert nem hiszem el.  – Könny fátyol mögül néztem rá, s képtelen voltam megszólalni. Túl sok sokk ért ma már.
-          Ha nem válaszol, kénytelen leszek bevinni magát az őrsre, hogy kihallgassam. – Hitetlen kedve néztem gyönyörű szemeibe, benedvesítettem ajkaimat, megszólaltam.
-          Nem tudok semmit. – Térdére támaszkodott, majd felállt engem is magával húzva. Éreztem, ahogyan a hátam mögött összekulcsolja a csuklómat, pár másodperccel később már a hideg fémet is éreztem.
-          Mi ez az írás? Ez vér? – Közelebb sétáltam a falhoz, s igaza volt, ez tényleg vér volt.
-          Mit történt, amíg eszméletlen voltam, hogy a picsába vesztettem el egyáltalán az eszméletemet?  - A férfi szemei dühösen villantak meg a lámpa világításában.

-          Úgy tűnik rengeteg kérdést kell megválaszolnia. 

2015. április 25., szombat

1. Rész: Talált tárgyak osztálya*

1.      Rész: Talált tárgyak osztálya*

Kezembe vettem a tálcán lévő szikét, melynek éléről visszatükröződött az ablakon beszűrődő fény. Óvatosan egy apró vágást ejtettem a testen, melyből vörös vér folyt le az asztalra. Több és még több vágás követte egymást, melyet tengernyi vér kísért útján.
Döbbenten toltam feljebb a szemüvegemet az orrnyergemen, s nem akartam hinni a szememnek. Sötét árnyék takarta a testet, ahogyan a kollégám is jobban szemügyre vette a látottakat.
Gyengéden kiemeltem az illető gyomrát, melyben egy megemészthetetlen arany gyűrű volt.  A gyűrű a középkorból származhatott, a közepén egy pecsét helyezkedett el, melyet babérágak öleltek körül, jobb oldalán egy bika fejjel, míg a baloldalán egy delfinnel. Mesteri munka volt. Szinte éreztem, hogy méltatlan vagyok rá, hogy akár csak egy pillantást vegyek rá, az pedig, hogy még meg is érintettem, egyenesen szentség törésnek számított.
-          Gyönyörű darab. – Felnéztem a gyűrűről, s helyeslően bólintottam.
-          Igen, az, és valószínűleg nagyon értékes is.  De mintha láttam volna ezt a gyűrűt valahol. – Chad, kérdőn nézett rám, magyarázatra várva.
-          Nem tudom, hogy hol, de biztos, hogy láttam már valahol. – Két ujjam közé vettem az értékes ékszert és még jobban megnéztem, és akkor láttam meg Őt.
Öreg volt, haja és szakálla hamuszürke, tartása görnyedt, egy egyszerű fehér tógát viselt, hogy elrejtse testét, szemei égető kíváncsisággal meredtek a kezemben lévő tárgyra. Mintha csak azt akarná sugallni, hogy az Övé. A férfi a terem leghátsó sarkában állt, majd hirtelen eltűnt, mintha soha sem lett volna ott.
-          Ros, mit nézel annyira?
-          Semmit. – Feleltem, majd ismét a test fölé hajoltam.
Megtöröltem a homlokomat, mikor végeztünk a tetem feltárásával, és a halotti jegyző könyvvel a kezemben elhagytam a termet.
A folyóson fél tucat rendőr állt felfegyverkezve.
-          Segíthetek? – Kérdeztem a hozzám legközelebb állótól.
-          Rosalyn Blackwill-t keressük. – A hang irányába fordultam, s egy hanyag férfival találtam magamat szembe.
 Teljesen feketébe volt felöltözve, fekete haja rakoncátlanul terült szét a fejét, arcát háromnapos borosta fedte, fekete napszemüveget viselt, melyet egy laza könnyed mozdulattal a zsebébe mélyesztett, s így látni engedte mély csokoládé barna szemeit, melytől még a vér is megfagyott az ereimben. Soha életemben nem találkoztam még olyan férfival, aki ennyire megtestesítené, azt, hogy mit jelent az a szó: FÉRFI. De Ő, mintha csak neki teremtették volna ezt a szót. Erős volt, izmos, karizmatikus, lehetetlen volt elmenni mellette úgy, hogy egy nő ne akarna azonnal a karjaiba omlani.
-          Én vagyok. – A férfi szemérmetlenül mért végig, majd gúnyos mosolyra húzódott a szája.  Akaratlanul is összébb húztam magamon fehér köpenyemet, majd mély levegőt vettem, és kihúztam magamat.
-          Alig négy órája behoztak egy hullát, amit Ön vizsgált meg a halott neve Derek Mcerin. Látni szeretném a testet.  – Közölte tárgyilagosan.
-          Van róla engedélye? – Ismét gúnyos mosoly jelent meg az ajkain, majd elém tartotta az engedélyt.
-          Erre jöjjön. – Magabiztosan vezettem a férfit, de folyamatosan magamon éreztem kutakodó tekintetét, és ez még zavartabbá tett.
-          Parancsoljon. – Beütöttem a kódot, és halk pittyenéssel kitárult az ajtó előttünk.
 Előre ment, és szakértő szemmel vizsgálta hullát. Figyelmét nem kerülte el gyűrű sem, mely most a test ujján volt, pedig határozottan emlékszem rá, hogy nem ott hagytam.
-          Ez miért van rajta? – Levette az ékszert és a fény felé tartotta.
-          Én helyeztem vissza, miután végeztünk a testtel. – Hazudtam esetlenül.
-          Mondták már Önnek, hogy szörnyen rosszul hazudik? – Közelebb sétált hozzám, majd ismét feltette a kérdést?
-          Miért van rajta a gyűrű? – Hangja ezúttal sokkal mélyebb és erőszakosabb volt.
-          Nem tudom. – A terem sarkában ismét megjelent a fehér ruhás öregember, és valamit motyogott.
-          Mit bámul? – Ő is a sarok felé fordult, de Ő nem láthatta azt, amit én látok.
-          Elárulok magának egy nagyon fontos dolgot. Ez a férfi megölt öt embert, hogy megszerezze ezt a gyűrűt. De a gyűrű nem volt nála mikor mi rá találtunk, most még is az ujján találtam. Nagyon különös nem gondolja? – Egyre közelebb jött, s én a fal és közé szorultam. Félve néztem fel rá.
-          De. De a gyűrű a férfi gyomrában volt. – Elmosolyodott, majd lassan hátrálni kezdett.

-          Hát persze. – Felelte, majd elhagyta a termet. 

2015. április 16., csütörtök

Közlemények*

Van aki ismer az előző blogom után.
( http://utalszvagyszeretsz.blogspot.hu/ )
És vannak, olyanok akik soha sem hallottak rólam.
Akik olvasták az előző blogom azok tudhatják, hogy facebook-on három BVB-s csoportban is hirdettem a blogot. Nos mivel ez nem fanfic így természetesen, innentől fogva nem hirdethetem ott ezt a blogot. Így a blog a korábbi face oldalon lesz elérhető:
 https://www.facebook.com/pages/%C3%89n-vagyok-a-mocsok-amit-alkott%C3%A1l/1535321530014819
ez a korábbi blog "hivatalos" face oldala, ahol nyomon követhetitek a részek érkezéseit.
Az oldal neve nem kapcsolódik ehhez a bloghoz, mert az előző blog nevét viseli ( 'Én vagyok a mocsok, amit alkottál' In this moment Whore című számának egy rövid részletéből származik a cím. :) )
Ennyit szerettem volna közölni.
Első rész jövőhéten érkezik :)
By: Angie <3


2015. április 15., szerda

Prológus:*

Prológus:
A nevem Rosalyn Blackwill, és boncmester vagyok. Elég hihetetlen, hogy egy nő önszántából, válassza ezt a hivatást, de én szeretem az állásomat. Mindig is magamnak való voltam, szerettem egyedül lenni a gondolataimmal, elmélyedni egy-egy témában, és ez a munka erre tökéletes. Egyrészt ezért is választottam ezt a szakot, másrészt viszont, lenyűgöz az emberi test. Hihetetlenül részletes, minden egyes apró sejtnek meg van a maga feladata, s ha egy kiesik, a másik átveszi a helyét, tökéletes csapatot alkotnak.
 A halottak, nem bántanak, ellentétben az élőkkel, legalábbis így tartja a mondás.  Régebben gyakran mondogatta, ezt az anyukám, akkor még nem tudtam, hogy ez koránt sem így van.
Gyerekkorom óta látom a halottak szellemét, kezdetben igyekeztem, nem odafigyelni rájuk, de Ők tudtak rólam, ahogy rám néztek a szemükben remény csillant meg. Képtelen voltam szó nélkül elmenni mellettük, mintha ott sem lennének. Segítenem kellett rajtuk. Békét kellett találniuk, nem maradhattak a földön, mint az árnyak, kik örökké a két világ között rekedtek, s a sötétben kóborolnak.
Vannak, olyan lelkek is, akik nem keresik a békét, túlságosan ragaszkodnak az életükhöz, képtelenek elengedni azt, s így önszántukból vállalják az árnyékvilág nyújtotta sötétséget.
Van egy másik réteg, akiket nem nevezünk nevén, legalábbis a nagymamám szerint, nekik nincsen nevük. Senki sem tudja, hogy honnan jöttek, csak azt tudjuk, hogy léteznek, és minket akarnak. Az kell nekik, amit soha sem kapnak, meg, az életünk, a lelkünk, a testünk. Azt, ami emberré tesz minket, mindent akarnak, még sem kaphatnak semmit.
Az eltelt harminc év alatt, amit megéltem, még soha sem találkoztam egyikükkel sem, legalábbis addig a pillanatig, míg egy esős napon be nem kopogtatott hozzám a rendőrség.