Prológus:*

Prológus:

A nevem Rosalyn Blackwill, és boncmester vagyok. Elég hihetetlen, hogy egy nő önszántából, válassza ezt a hivatást, de én szeretem az állásomat. Mindig is magamnak való voltam, szerettem egyedül lenni a gondolataimmal, elmélyedni egy-egy témában, és ez a munka erre tökéletes. Egyrészt ezért is választottam ezt a szakot, másrészt viszont, lenyűgöz az emberi test. Hihetetlenül részletes, minden egyes apró sejtnek meg van a maga feladata, s ha egy kiesik, a másik átveszi a helyét, tökéletes csapatot alkotnak.

 A halottak, nem bántanak, ellentétben az élőkkel, legalábbis így tartja a mondás.  Régebben gyakran mondogatta, ezt az anyukám, akkor még nem tudtam, hogy ez koránt sem így van.

Gyerekkorom óta látom a halottak szellemét, kezdetben igyekeztem, nem odafigyelni rájuk, de Ők tudtak rólam, ahogy rám néztek a szemükben remény csillant meg. Képtelen voltam szó nélkül elmenni mellettük, mintha ott sem lennének. Segítenem kellett rajtuk. Békét kellett találniuk, nem maradhattak a földön, mint az árnyak, kik örökké a két világ között rekedtek, s a sötétben kóborolnak.

Vannak, olyan lelkek is, akik nem keresik a békét, túlságosan ragaszkodnak az életükhöz, képtelenek elengedni azt, s így önszántukból vállalják az árnyékvilág nyújtotta sötétséget.

Van egy másik réteg, akiket nem nevezünk nevén, legalábbis a nagymamám szerint, nekik nincsen nevük. Senki sem tudja, hogy honnan jöttek, csak azt tudjuk, hogy léteznek, és minket akarnak. Az kell nekik, amit soha sem kapnak, meg, az életünk, a lelkünk, a testünk. Azt, ami emberré tesz minket, mindent akarnak, még sem kaphatnak semmit.

Az eltelt harminc év alatt, amit megéltem, még soha sem találkoztam egyikükkel sem, legalábbis addig a pillanatig, míg egy esős napon be nem kopogtatott hozzám a rendőrség.